• H-P: 11.00-01.00
• Sz-V: 14.00-01.00

A žižkovi kiskocsma, amit egy mesekönyv ihletett. Viszont nagyon is valós kalandokba keveredtünk az U Pižďuchában.

Korábbi írásainkban már beszámoltunk arról, hogy Prága Žižkov városrésze - bizonyára Szent Vencel közbenjárásának köszönhetően - hemzseg a jobbnál jobb sörözőktől. Arra azonban mi magunk sem számítottunk, hogy legutóbbi túránk során Fortuna is mellénk szegődik, és egy olyan "Egyéniséget" sodor az utunkba, amit egészen bizonyosan hosszú ideig nem fogunk elfelejteni.

Ahol huszonhét koronáért friss hideg sör, néhány rosszul kiejtett, ám őszinte és udvarias cseh mondatért pedig kölcsönös tisztelet és barátság jár cserébe. Ahol a stamgastok cvikovi sörtől megfagyott szíve képes egy kör ajándék Becherovkától felolvadni, és beszélik még azt a kéz-és lábjelekre épülő nemzetközi kocsmanyelvet, ami közelebb hozza egymáshoz a helyi erőket és a lelkes magyar sörturistát.

Ahol a pultos a kezdeti bizalmatlanság után egy tányérnyi szendvics falatkával lepi meg az először idetévedő idegeneket, és szívesen megmutatja a féltve őrzött kocsmai ereklyét: Václav Havel „Pižďuchové” című, felnőtteknek szóló mesekönyvét, amelyet a szerző személyesen dedikált és látott el ajánlással. Ez a könyv a kocsma névadója.

Az U Pižďucha - mert róla van szó – első ránézésre valószínűleg nem kerülne fel a jó szívvel ajánlott kocsmák listájára idehaza. Ez a félhomályos, füstös kiskocsma, a maga zárkózott törzsközönségével, már régen áldozatává vált volna annak a szürke magánynak és enyészetnek, amit hozzá hasonló itthoni társai általában kénytelenek elszenvedni.

Ám az U Pižďucha (óriási szerencséjére) nem a Budafoki úton, a Műegyetem tőszomszédságában fekszik, hanem Žižkovban, a Blahníkova 6. szám alatt, ami többé-kevésbé már eleve arra predesztinálja, hogy felkerüljön a magyar Prága-járók féltve őrzött jegyzetfüzeteinek "Kötelezően látogatandó!" feliratú oldalára.

                                                                                                                                                                                                                      -sz-

Mivel több olvasónk is jelezte, hogy szeretne további részleteket is megtudni az U Pižďucháról a kiváló tollú vendégszerző tolmácsolásában, közüljük a teljes anyagot. Íme:

Ezt a hangulatot sikerült ugyanis emlékként magunkkal hoznunk ebből a külvárosi búfelejtőnek hitt gyöngyszemből, amit történetünk részleteinek felfedésével szeretnénk most a kedves olvasóval is megismertetni.

Látogatásunk egészen véletlenül az "A" csoportos jégkorong vb idejére esett, aminek a cseh válogatott is résztvevője volt. Akárcsak bő egy hónappal később, a foci EB ideje alatt Budapesten: itt is a nemzeti csapatot buzdító szurkolók zajától volt hangos a város. Öröm volt nézni, ahogy a városban nagyjából minden harmadik autón a nemzeti zászló lobogott. Persze nem véletlenül, hiszen a cseh válogatott a vb nyitó napján rögtön a házigazda oroszokkal való összecsapást várta, este negyed kilenckor.

A Blahníkova 6. számú épület azonban távol esik a forgalmas turista útvonalaktól. Azoknak a kiválasztottaknak, akiket a jószerencséjük vagy kifinomult szaglásuk erre a környékre vezérel, finoman szólva is le kell térniük egy hangyányit azokról a belvárosi csapásokról, amelyeket a más környezetben szocializálódott és más céllal érkezett nyugat-európai vagy japán látogatók taposnak fényesre.

Televízió azonban még itt is van (természetesen a jól megszokott helyen: közvetlenül a bejárat fölött); erre tapadnak a párás törzsvendég szemek, amikor betoppanunk. A jelek szerint az esti mérkőzést várják a helyiek is, nem kis izgalommal. Olyannyira, hogy mire ráeszmélnek, hogy nem csupán eltévedt vándorok vagyunk, akik cigarettát vásárolni tértek be az egységbe, hanem komoly szándékkal érkeztünk, három fős legénységünk máris a pultnál áll, a meghatározhatatlan korú csapos pedig már húzza is lefelé a kirendelt söröket.

A szűkszavú fogadtatás után tisztelettudóan megállunk a söntésnél, majd miután egy szuszra behúzzuk az első körben felkínált könnyű tízes cvikovit jut időnk körbepillantani is. Egymásra sem kell néznünk, mindhárman tudjuk az egyhangú ítéletet: helyben vagyunk!

A fogadtatásunk egyébként elsőre meglehetősen vegyesnek mutatkozik: míg a sörcsapot kezelő figura és a pult egyik bárszékén helyet foglaló 60 körüli szaki barátságosan pislog ránk, addig a helyiség hátsó felében állomásozó stamgastok egyike gyanúsan méreget bennünket, és talán még egy-két megjegyzést is odavet érkezésünkkel kapcsolatban a söntés környékén álldogálóknak. Szerencsénkre nem értjük, mit mond, de nem is habozunk, ilyenkor a legjobb előre menekülni: „Jestye jedno dzsentlmen!” – mondja egyikünk, és a csaposra, valamint a pult mögött álldogáló segédjére és a bárszéken kuporgó szakira mutat, jelezvén, hogy az urak vendégeink egy körre.

Ez a bátor fellépés egy pillanat alatt megtöri a jeget: csaposunk elégedett mosollyal nyúl a fogantyú után, a 60-as úriember pedig hosszú monológba kezd, amiből természetesen egy szót sem értünk. Sebaj, felvesszük a fonalat: egy emberként emeljük a meghívottak felé az időközben kirendelt második körünket, a Svijany Pivovar „Svijanský Máz” elnevezésű zászlós sörét. Ekkor még nem tudjuk, hogy egy közel két órás párbeszéd kezdődik, amelynek első 60 percét azzal a kb. 30-40 szavas cseh szókinccsel próbáljuk meg átvészelni, amit korábbi túráink során az étlapok, itallapok és mellékhelyiségekben olvasható feliratok tanulmányozásával sikerült magunkba szívnunk.

A helyiek közül ugyanis senki nem beszél nemzetközinek mondható nyelvet, az pedig semmiképp nem könnyít a helyzetünkön, hogy a váratlan meghívástól fellelkesült vendéglátóink nem pusztán a kötelező tiszteletköröket kívánják megfutni velünk, hanem mélyebb vizekre eveznek, és miután feltérképezik, honnan érkeztünk, a cseh és magyar mesevilág közös metszéspontjait kezdik el boncolgatni – a saját nyelvükön. Mindez jól láthatóan nem zavarja őket, mi pedig hősiesen bólogatva próbálunk meg elkapni egy-két szót a beszélgetésből.

Végül azonban valahogy mégis sikerrel járunk. Ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy a kéz- és lábjelekkel beszélt kocsmanyelv a gyakorlatban mennyiben működik, megnyugtatjuk: bármilyen méretű nyelvi szakadékot képes áthidalni, különösen az idő és a sörök számának előrehaladtával.

A mese-téma egyébként korántsem véletlen, hiszen a hely névadója Václav Havel ’70-es években írt, „Pižduchové” (értsd: „Ütődöttek”) címmel Münchenben megjelent mesekönyve, amely bár látszólag gyermekeknek szóló elbeszéléseket tartalmaz, ám valójában a fennálló politikai rendszerrel szemben megfogalmazott, igen komoly kritika.

A névválasztás forrását alátámasztandó, a söntés mögött található polcról lekerül az említett mesekönyv egy példánya, amelynek első oldalán a szerző saját kezétől (!) származó ajánlás olvasható:

„Kedves Gyerekek!

Nem tudok gyermekeknek írni, ezért azt sem tudom, értitek-e a -okról szóló történeteimet, és azok tetszenek-e nektek. Ha nem, ne feledjétek el őket, majd megértitek, ha idősebbek lesztek.”

A helyiek által jogos büszkeséggel mutogatott mesekönyv tanulmányozása közben előkerül egy tányérnyi vajas-kolbászos szendvics, amelyből a csapos és társai jó szívvel kínálnak bennünket is, sőt, lefojtásként egy tálca ajándék-Becherovkát hordoznak körbe, amiből mi is magunkhoz veszünk egy-egy kupicával. Közben érkeznek az újabb sörök, és velük együtt egy 40 körüli helyi fiatalember is, aki – végre-valahára – beszél angolul, és a söntés mögé állva be is száll a diskurzusba, így még magasabb szintre emelhetjük a beszélgetést.

A sztorizgatás egészen addig fajul, hogy alkalmanként már a helyiség hátsó fertályában meghúzódó kritikusunk is bele-beleszól a párbeszédbe, egyre jobb hangulatban. Végül pedig – hiszen Magyarországról érkeztünk – valamelyik söntésbeli megemlíti, hogy az ő idejében ám Csehszlovákiában nagy kedvenc volt – ahogy ő ejti – „Hufnágel Piszti” és az egész Mézga család, akiknek történeteit a cseh állami televízió is leadta néhány évtizeddel ezelőtt, sőt, még musical is íródott belőle, valamilyen cseh átdolgozásban. Kicsi a világ, de ezzel a kör be is zárult: kölcsönösen lerójuk tiszteletünket a másik nemzet mese-nagyjai előtt.

Mindezek után nem meglepő, hogy egészen zárásig voltunk az U Pižduchában, és feltett szándékunk, hogy amint lehet, visszatérünk – ahogy ezt búcsúzáskor újdonsült helyi barátainknak – a kölcsönös parolázás és vállveregetés közben – becsülettel meg is ígértük. Nem akármilyen élményekkel gazdagodtunk tehát, ezért azt ajánljuk: aki teheti, látogasson el a Blahníkova 6. szám alá, és addig is adja át üdvözletünket az ottaniaknak.

U.I.: Csak másnap, miután túránkat Braníkban folytattuk, tudtuk meg az U Starého Pivovaru nevű középszerű külvárosi kocsma mosdójába menet az ott dolgozó pincérektől, hogy Csehország előző este 3:0-ra legyőzte az oroszokat. Elégedetten nyugtáztuk a hírt, mert így vált teljessé az U Pižduchában töltött esténk – még ha a cseh-magyar baráti kapcsolatok ápolásának hevében aznap a meccsről (a házigazdákkal együtt) meg is feledkeztünk.

-sz-